Üzenőfal

Previous Next
Latest on Wed, 07:20 am

Levi Jr.: Sziasztok!! Ezek a képek készültek nálam....a magam kis szerény eszközeivel. https://www.facebook.com/levijr76/media_set?set=a.997619016946434.1073741888.100000950348926&type=3

Judit: A tiszagyendai fellépés közönségfotói mindent elárulnak.

Cece: Köszönöm 🙂

Berus: Mikor és hol láthatunk benneteket ismét. Már hiányoztok. Már van történetem is, amit látni szeretnék.

Gyuszu: A legjobb ajándék (és legnagyobb meglepetés), amit szülinapra kaphattam! Köszi a történeteimet Kaméleonok! Jövőre újra? Igen, igen,...

» Üzenőfalra írás




Galéria véletlenkép

opt1032

Az improvizációs színház meghatározása

Improvizáció: Előzetesen megírt partitúra, vagy szövegkönyv nélkül játszani, előadni.

Improvizációs színháznak nevezhetünk minden olyan színházi formát, ahol a színészek (színpadi játékosok) helyszínen rögtönzött játékából épül fel az előadás.

Nincs szövegkönyv, forgatókönyv, rendezés. Ez a műfaj az un. „nem írott” színházi formák közé tartozik. Vagyis az előadásnak nincs előre gyártott forgatókönyve, nincsenek előre megírt szövegei és nincsenek előre kiosztott szerepek. Már ez is izgalmasan hangzik, bár az utóbbi években több improvizációs társulat is megjelent a szórakoztatás zsúfolt palettáján. Mégis mitől olyan különleges a playback rögtönzés?

Főképp attól, hogy a színészek ebben a műfajban a nézők által mesélt saját, személyes történeteket játsszák el (erre utal tehát a playback=visszajátszás, újrajátszás szó). A mesélő történetét az un. játékmester foglalja össze, aki közvetítőként vesz részt a nézők, a színészek és a mesélő között. A színészek a történetet beszéddel, hangokkal, gesztusokkal, mimikával adják elő, amelyhez eszközöket (ruhadarabok, használati tárgyak, színes textíliák) is felhasználnak. Az előadást zenészek is kísérik. Mindez természetesen előzetes megbeszélés nélkül történik. A színpadon személyes történetek, életesemények, álmok, vágyak elevenednek meg, amelyek katartikus erővel hívják életre érzelmeinket.

Egy kis történet
1921-1923 között Jacob Lévy Moreno megalkotta a Spontaneitás (Rögtönzések) Színházát, a Stegreiftheater-t. Az „előadások” egy bécsi lakásban kerültek megrendezésre. Ebben a műfajban újra előtérbe kerülhetett a néző, mint előadást nagymértékben befolyásoló személy. A nézők maguk realizálták a meg nem írt, spontán kialakult színdarabot. Személyes történetek jelentek meg a színpadon, amelyeket a játékmester foglalt össze, s „adott fel” a színészeknek. A témát, az előadott történetet bárki bővíthette úgy, hogy belépett a játékba. Ezáltal saját indítékait bevonva szőtte tovább a cselekményt, a megjelenítést. Moreno 1925-ben elhagyta Bécset és az Egyesült Államokban telepedett le. Ekkor figyelme a pszichodráma módszerének kidolgozására irányult, így a Rögtönzések Színháza hosszú időre háttérbe szorult.
Később Moreno egyik tanítványa, Jonathan Fox (amerikai színházi szakember és pszichodramatista, akit ma is a playback improvizációs színházi műfaj atyjaként tisztelünk) tett kísérletet a műfaj újjáélesztésére a hetvenes évek közepén. Egy este, vacsora közben született meg az ötlet egy rögtönzött színházról, amely a közönségben ülő emberek élettörténeteire épül, amit a színészek egy csapata ott helyben lejátszik. A társulat néhány tagja kész volt elindulni ebbe az új irányba. Együtt kísérletezték ki, hogy mit jelent saját személyes élményeikből létrehozni a színházi előadást – pillanatnyi spontaneitásukra építve. Egy próba utáni esti teázás alkalmával találta meg a társulat a műfaj nevét: Playback Színház. Amikor megtartották az első előadást, kiderült, hogy az ötlet működőképes.

A jelen: E műfajt mára a világ számos országában alkalmazzák, közkedvelt színházi formává nőtte ki magát. Hazánk tekintetében elmondható, hogy az első playback társulat 1992-ben állt össze a Magyar Pszichodráma Egyesület Első Kongresszusára. A műfaj olyan nagy sikert aratott, hogy a társulat 2002-ig működött Rögtönzések Színháza néven. A feloszlás után a tagok továbbvitték saját területükre a playback technikáját.

Alkalmazása terápiaként:
a műfajt terápiás technikaként is alkalmazzák különböző területeken, pl. sérült gyermekek, fiatalok, kamaszok, pszichiátriai betegek stb. kezelésénél. Ebben az esetben természetesen a színházi, szórakoztató jelleg háttérbe szorul és teljesen teret ad a terápiás, élményfeldolgozó, gyógyító jellegnek. Alkalmazása a gyakorlatban igen sokrétű és szerteágazó, hiszen fejleszti a spontaneitást, a kreativitást, a verbális és non verbális kifejezőkészséget. Elősegíti a szociális kompetencia fejlődését és az emocionális fejlődést, valamint segít a megfelelő társas kapcsolatok kialakításában. Mindemellett hozzájárul a megfelelő önismeret, énkép kialakításához, az identitás alakulásához.

Színházi műfajként
pedig elmondható, hogy a társulat és a nézők közötti íratlan szerződés a szórakoztatást helyezi előtérbe, amely során a közönség tagjainak élményei, történetei kerülnek színpadra. Az előadás során közvetlen kapcsolat alakul ki néző és színész között. A történet gazdája úgy részesülhet a katartikus impresszióban, hogy személyesnek, belső valójából valónak érezheti azt. Mindeközben nem csak a mesélő élheti át az élményt, hanem a nézők mindegyike, hiszen mindennapi érzések, hangulatok, történetek elevenednek meg a színpadon, ám nem mindennapi módon. Az előadás befogadói a színészek játéka – mozgások, mimika, párbeszédek, hanghatások, eszközök alkalmazása – által kívülről szemlélhetik azokat a folyamatokat, emlékeket, álmokat, amelyek bennük élnek. Ezzel jobban ráláthatnak bizonyos helyzetekre, érzésekre. Tapasztalatokat szerezhetnek, tanulságokat vonhatnak le és vihetnek tovább magukkal az élet bármely területére. Ezen túl a műfaj speciális élménymegjelenítése olyan szinten hathat a nézőkre, amilyen szinten maga az élmény hatott, s ez által a feldolgozás is könnyebbé válik. Ilyen formában a playback színházi műfaj nem terápia, de terápiás hatású lehet.

Hazánkban jelenleg több társulat is tevékenykedik, akik rendszeres előadásokkal örvendeztetik meg a nézőket. Olyan alkalmak ezek, amelyek családias, meghitt hangulatban telnek, és olyan előadásoknak lehetünk tanúi, amelyek egyszeriek és megismételhetetlenek, mint mi magunk. Érdemes a saját érzékszerveiddel is meggyőződni a playback improvizációs színház varázsáról!

A playback színházban a mesélő történetének megjelenítése improvizálást kíván a szereplőktől és a zenésztől egyaránt. Amikor a mesélő elmesélte az élményét, a játékmester esetleg összefoglalja, strukturálja a játékosok számára, de a szavak, mondatok átültetése akciókba rögtönzéssel történik.

Egy előadás szerkezete:

  • a közönség és a játszók közös melegedése rövid ismertető, majdhangulatok, érzések által
  • a játékosok bemutatkozása
  • a közönség találkozása egymással, a nézők beszélgetőtársat választanak és megosztják egymással egy saját történetüket
  • a közönségből bárki elmesélheti történetét a színpadon lévő mesélő székében ülve (több történet lehetséges)
  • ambivalens érzések bemutatása következik párokban
  • az előadást egy tabló zárja, ahol a játékosok felidézhetik egy aznapi szerepüket